A történelmi regényei révén hazánkban is közkedvelt finn írónak egy másik arcát villantja föl ez a kötet. Nevezetesen a kispróza mesteréét, aki egy-egy érdekes jellem, különös, netán extrém szituáció vagy éppen „örök emberi” probléma nyomon követésére vállalkozik e második világháború előtti művében. A Franciaországban játszódó sajátos szerelmi történet is az író kisregény-korszakában született. A Waltarira oly jellemző én-regény formában előadott történet egy északi (finn) férfi későbbi visszaemlékezése a párizsi diákévét követő nyári szünidejére, amelyet a világváros és az egyetemi tanulmányok okozta feszültségektől felszabadultan – hirtelen támadt ötlet hatására – a bretagne-i Carnacban tölt el. Itt, a megalitikus emlékek városkájában találkozik egy amerikai származású, amatőr régész apját elkísérő, unatkozó fiatal lánnyal, Josefine van Brooklynnal, akibe „észrevétlenül” mélységesen, az első szerelem intenzitásával és tapasztalatlanságával belehabarodik. Az alig é