Aho, Juhani (eredeti nevén Brofeldt, 1861-1921) papi család gyermekeként Kelet-Finnország Iisalmi községében született. Iskoláit Kuopióban végezte, majd a Helsinki Egyetem hallgatója lett. Tanulmányait nem fejezte be, egy ideig újságíróként dolgozott, majd - a finn írók közül elsőként - irodalmi munkásságából élt.
Már 1883-ban nagy feltűnést keltett Siihen aikaan kun isä lampun osti (Amikor apa megvette a lámpát) című novellájával.,,Isteni tehetség"-ként ünnepelték a régi és az új, a letűnőfélben levő múlt és a születőben levő jövő konfliktusainak mesteri ábrázolóját. Erre az alapmotívumra - amely Aho életművében később is fel-felbukkan - épül Rautatie (1884, A vasút) című kisregénye, a következő évtizedek népéletet ábrázoló regényei előfutáraként.
Az 1885-ben megjelenő Papin tytär (A pap lánya), majd a folytatásaként 1893-ban kiadott Papin rouva (A tiszteletesné asszony) című regényeiben érdeklődése kora finn értelmisége felé fordul. Míg első novellájával osztatlan sikert aratott, az 1889-ben megjelent Helsinkiin (Helsinkibe), valamint az 1890-ben írt Yksin (Egyedül) című, nagyobb lélegzetvételű novellái, melyekben ma már impresszionisztikus stílusának legtisztább példáit csodáljuk, hangos nemtetszést váltottak ki.
A következő esztendőben újabb kötet születik: Lastuja (Forgácsok) címmel rövid prózai írásokat gyűjtött egybe. Ebből az Ahóra oly jellemző impresszionista kisprózából 1891 és 1921 között nyolckötetnyi jelent meg.
Az 1890-es évek vége új korszakot jelent Aho munkásságában: művei a nemzeti romantika félreismerhetetlen stílusjegyeit viselik magukon. E korszakának legjellegzetesebb darabja Panu című történelmi regénye, amely a kereszténység győzelmét ábrázolja a pogányság felett. Kései korszakában, amely egyben stílusának megújhodását is jelenti, legnagyobb sikert Juha (1911) című regényével aratta. Magyarul megjelent művei: Forgácsok (ford.: Popini Albert, 1896); A tiszteletesné asszony (? ford. 1902); elbeszélések, karcolatok folyóiratokban, gyűjteményes kiadványokban.
Jotuni, Maria (eredeti nevén Hoggrén, 1880-1943) Kuopióban született. A Helsinki Egyetemen történelmet és esztétikát tanult. A maga korában méltatlanul mellőzött írónőt ma már a századelő finn irodalmának klasszikusai között tartják számon. Életműve nem nagy: néhány novellás kötet, egy kisregény, aforizmák és színdarabok. 1905-ben jelent meg mesterien szerkesztett, rövid, tömör, impresszionista novellákat tartalmazó első kötete Suhteita (Viszonyok) címmel. Novelláiban a társadalmi igazságtalanságok öröktől fogva létező dolgokként jelennek meg, az élet elkerülhetetlen tartozékaiként. Vissza-visszatérő témája a férfi és a nő kapcsolata, amely a novellacímekkel ellentétben éppen az érzelmek hiányáról tanúskodik (Kun on tunteet, 1913 - Mikor még vannak érzelmek), az élet szükségszerű kompromisszumairól, amelyek az álmok és ábrándok rovására köttetnek. ,,Jotuni a finn irodalom egyik legjellegzetesebb impresszionistája; sok párbeszédet alkalmaz, nem írja le terjedelmesen hősei környezetét, szándékait nem magyarázgatja" - mutat rá Kai Laitinen irodalomtörténész Jotuni írásművészetének legfőbb vonására. Nem egy novellája párbeszédfüzér, a lecsupaszított, szikár, sallangmentes mondatok mögött megbújó keser- nyés humorral.
Arkielämää (Hétköznapok) című kisregénye 1909-ben jelent meg. A főhős, Nyman,,tiszteletes" alakján keresztül az írónőnek lehetősége nyílik a régi falusi társadalom legkülönfélébb figuráinak bemutatására, megismertetve szokásaikkal, gondolkodásmódjukkal. Színdarabjainak legnagyobb része vígjáték. Legismertebb közülük a Miehen kylkiluu (1914, A férfi oldalbordája) és a Tohvelisankarin rouva (1924, A papucshős felesége).
Magyarul megjelent művei: Ablakmosók (elbeszélés, Nagy- világ, 1958); Mikor még vannak érzelmek (elbeszélés, Finn elbeszélők, 1969).
Kallas, Aino (született Krohn, 1878-1956) a híres néprajztudós, Julius Krohn lányaként Viipuriban született. Iskoláit Helsinkiben végezte. Első verseit és novelláit még apja írói álnevét kölcsönvéve Suonio néven jelentette meg. Fiatalon Észtországba települt férjével, Oskar Kallas észt diplomatával, majd hosszabb-rövidebb időt töltött Szentpétervárott, Stockholmban és Londonban.
Munkásságának kezdeti szakaszára a stíluskeresés jellemző. Korai észt tárgyú novelláit Kallas még a kritikai realizmus jegyében írja, majd az Ifjú Észtország írócsoport hatása alatt a szimbolizmushoz közeledik. E vonzódásának legékesebb példája az 1913-ban kiadott Lähtevien laivojen kaupunki (Az induló hajók városa) című novellás kötete. Ennek az egyéni hangot kereső, átmeneti korszaknak a termése a gyermekkori élményeit feldolgozó Katinka Rabe (1920) című regénye és egy újabb novellás kötet, amely Vieras veri (1921, Idegen vér) címmel jelent meg.
1922-től tizenkét esztendőn keresztül Londonban él nagykövet férje oldalán. Ezek az évek segítik hozzá, hogy egy egészen sajátos, egyéni stílust alakítson ki. Négy nagyobb lélegzetvételű prózai alkotása születik ekkor, valamennyi egy, a társadalom normái által bűnösnek kikiáltott szerelem balladisztikus feldolgozása: Barbara von Tisenhusen (1923), Reigin pappi (1926, A reigi pap), Sudenmorsian (1928, A farkasmenyasszony) és a Pyhän Joen kosto (1930, A Szent Folyó bosszúja).
Kallas munkássága eredeti színfolt a finn irodalomban. A néphagyomány iránti vonzalma legszembetűnőbben A farkasmenyasszony című kisregényben jut kifejezésre. Itt is, mint londoni korszaka másik három regényében, az emberi érzelmek féktelen hullámzása, a szunnyadó ősi erők felszínre törése és a megrögzött szokásokkal való szembesülése áll a középpontban.
Élete utolsó éveiben jelentette meg nagy feltűnést keltő naplóját, (1952-1956), amelyben leplezetlen őszinteséggel tárja elénk eseményekben gazdag életútját, műveinek hátterét.
Magyarul megjelent művei: Tisenhusen Borbála (Ford.; Bán Aladár, 1924); novellák folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben; A vihar szíve című vers (Finn költők antológiája, 1973).
Kianto, Ilmari (eredeti nevén Calamnius, 1874-1970) lelkészcsalád gyermekeként Pulkkilában született, életének nagy részét azonban a kelet-finnországi Suomussalmi községben töltötte. Orosznyelv- és irodalomtanári diplomát szerzett, oroszt tanított, lapot szerkesztett, később már elsősorban irodalmi munkásságából élt.
A finn irodalom egyik legtermékenyebb alkotója, előfordult, hogy egy évben két-három, sőt négy kötete is megjelent. A legkülönbözőbb műfajokban alkotott, írt verseket, röpiratokat, útirajzot, emlékiratot, regényeket, kisregényeket és novellákat.
Számos regénye közül a Ryysyrannan Jooseppi (1924) a legismertebb, a finn prózairodalom klasszikus alkotásai között tartják számon. A mű a szegénység, a nyomorúság és a tehetetlenség megdöbbentő látlelete. Társadalomkritikája éles, de nem elvakult, az író világosan látja, hogy bár ,,ocsmányság, ahogyan ezek az emberek élnek", s ezen a társadalomnak kellene változtatni, de a Jooseppihez hasonló kisemberek ,,a világ mostohagyermekei" ,,finn szülőhazánk ganajhordó béresei" is vétkesek, mivel tehetetlen gyűlölködésben emésztik fel erejüket.
A Punainen viiva (1909, A vörös vonal) című kisregénye amellett, hogy kitűnő korrajz, a mostoha körülmények között élők emberfeletti küzdelmének mesteri ábrázolása is. Az észak-finnországi eldugott falvak népei között szerzett személyes tapasztalatai ihlették Kiantónak ezt a művét is, akárcsak regényeinek nagy részét. Jellemábrázolása az író ambivalens érzéseiről tanúskodik: alakjai akár gyilkos karikatúrák is lehetnének, ha élüket nem enyhítené a szerető megértés és a legalább olyan keményen megrajzolt társadalmi háttér.
Magyarul megjelent művei: Versek (Finn költők antológiája, 1973).
Pakkala, Teuvo (eredeti nevén Frosterus, 1862-1925) vándor aranyműves fiaként az északnyugat-finnországi Ouluban született. Itt végezte iskoláit, és egy ideig itt is dolgozott újságíróként. A Helsinki Egyetemen szerzett diplomát, finn és francia szakos tanárként dolgozott.
Első két művében személyes gyermekkori élményeit dolgozza fel: Lapsuuteni muistoja (1885, Gyermekkorom emlékei) és Oulua soutamassa (1885, Ouluban evezgetve). Az észak-finnországi kisemberekkel való közvetlen kapcsolata, a közöttük eltöltött esztendők tapasztalatai újabb regények ihletőivé váltak: 1891-ben jelent meg Vaaralla (Vaarában) című műve, amelyben egy oului szegénynegyed lakóinak életét mutatja be. Három évvel később megírja Elsa címmel a folytatást, amelyben az előző regény gyerektömegéből egy kislányt főhőssé emelve, végigkíséri őt életén. A lányt elcsábítja és tönkreteszi egy jómódú fiatalember, s Pakkala nem hagy kétséget afelől, hogy Elsa bukásáért ki a felelős.
Pakkala legnagyobb érdeme az a kifinomult, hallatlanul pontos lélekábrázolás, amellyel a hősök cselekedeteinek, magatartásának motivációjaként legbensőbb rezdülésüket is elénk tudja tárni. 1903-ban megjelent Pieni elämäntarina (Kis élettörténet) című műve az első állomás azon az úton, amelyen továbbhaladva olyan nagyszerű művek születnek Pakkala tollából, mint a Lapsia (1895, Gyermekek) és a Pikku ihmisiä (1913, Kis emberek), ezek a leheletfinom, a gyermeklélek parányi rezzeneteit plasztikusan megjelenítő írások. Ide tartozik a Veli (1913, A fiútestvér) című kisregény is, amelyet a finn irodalom egyik legjelentősebb művének tartanak.,,Az emberábrázolás tökéletességét és a stílus kiforrottságát tekintve nehezen állíthatunk mellé hasonló teljesítményt" - állapítja meg Kai Laitinen irodalomtörténész.
Regényei és novellái mellett színdarabírással is próbálkozott. Három vígjátéka közül legismertebb a Tukkijoella (1896, Faúsztatók) című derűs népszínmű, amelyben a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését. A darabot 1973-ban a Finn Nemzeti Színház nálunk is bemutatta.
Magyarul megjelent művei: A fiús lány (elbeszélés, Finn el- beszélők, 1969).
Schildt, Runar (1883-1925) Helsinkiben született, a Helsinki Egyetemen tanult. Volt könyvtáros, színházi rendező, kiadói alkalmazott és könyvkereskedő.
A XX. század első felében a finn irodalom legjelentősebb svéd nyelvű prózaírója. Kizárólag novellákat írt, első igazán jelentős kötete 1916-ban jelent meg Regnbågen (Szivárvány) címmel, ezt követte 1917-ben a Rönnbruden (A berkenye-menyasszony), 1918-ban a Perdita, 1919-ben a Hemkomsten (Hazatérés), 1920-ban pedig az Armas Fager című novella, valamint a Häxskogen (Boszorkányerdő) című kötet. Novelláinak egyik központi problémája az élet és a művészet viszonya. Hőseivel tökéletesen azonosulva, megrázóan tudja ábrázolni műveiben a szemlélődés és a cselekvés dilemmáját. A Boszorkányerdő főhőse, Jakob Casimir, akárcsak a többi novellahősök, illetve Schildt maga ,,forró szeretetet érez minden iránt, ami szenved, sorvad, elhull vagy meghal." A novellahősökkel való lelki rokonság Schildt írói-művészi kívülállásával párosulva rendkívüli feszültséget kölcsönöz írásainak.
,,Érzékeny idegzetű és kifinomult íróként Schildt tehetetlenebb volt depressziójával szemben, mint finn nyelvű kollégái, akik vagy el tudták sáncolni magukat magányukba, vagy csalódottságukat - legalábbis néhány művükben - az új, számukra idegen kor kritikájává vagy szatírájává lényegítették" - állapítja meg róla Kai Laitinen irodalomtörténész.
Élete utolsó éveiben három drámája is napvilágot látott: Galgmannen (1922, Akasztófaember), Den stora vollen (1923, A nagy szerep) és a Lyckoriddaren (1923, A szerencse- lovag).
Pap Éva életrajzi jegyzetei az 1985-ös kiadáshoz.