Pentti Haanpää nevével 1976-ban, huszonegy évvel halála után
ismerkedhetett meg a magyar olvasó: Sato törzsőrmester esete című kisregénye és
egy csokorra való novellája jelent meg „A megélhetés furfangjai” című kötetben.
A kései fölfedezés felelősségét ez esetben megoszthatjuk a finnekkel: ők maguk
is az író halála után ismerték föl igazán az életmű jelentőségét. Pedig
húszéves korában, 1925-ben első novelláskötetének kiadásakor a kritikusok rég
várt tehetségként köszöntötték, és hasonló figyelem és megértés kísérte
következő két könyvét is. Ezután egy évtizedre a szó szoros értelmében kiszorították
az irodalomból, s bár később visszaküzdötte magát, a valódi elismerést már csak
az utókortól kapta meg.
Haanpää írói pályafutása a finn irodalomban meglehetősen
kivételes. Sorsának alakulásában egyéniségén, írásművészetének különbözőségén
kívül a húszas, harmincas évek finnországi politikai légköre is fontos szerepet
játszott.
Autodidakta volt. Ez ugyan Finnországban már a húszas
években sem keltett különösebb feltűnést, mivel a század végén a népi írók
megismertették a közvéleményt az iskolázatlan tehetség fogalmával. Egy részük
inkább csak írogató parasztember volt, akár Haanpää nagyapja és apja, akik
tanulságos történeteiket vagy élményeiket vetették papírra. A húszas években
induló autodidakták azonban a napi munka mellett tudatosan és szívósan képezték
magukat, felhasználva a kiterjedt népfőiskolai és az iskolán kívüli oktatás
tanfolyamait. Haanpää a filozófiával és az angol nyelvvel ismerkedett meg így -
az utóbbival annyira, hogy Joyce-novellákat olvasott eredetiben.
Észak-Finnországban, Pulkkilában született 1905-ben; első
munkahelye is itt volt a faúsztatóknál. Később Piippolában telepedett le, s
élete végéig ott gazdálkodott. A szülőföld zord, elzárt világa, sok szempontból
elmaradott életformája központi helyet foglal el írásaiban: különösen sok
könyve szól a gazdasági válság következményeiről. Ez a vidék adta számos
művének jellegzetes hősét: a függetlenség, a teljes személyi szabadság
illúziójában élő ,,vadon fiát", illetve az alkalmi munkákra szegődő
csavargót. Második novelláskötetében azután felbukkan minden írásának
alapkérdése: hőse és a személyi szabadságot korlátozó társadalom viszonya,
összeütközése. Népábrázolásában Haanpää új, más utat talál, mint finn kortársai:
az ember és a természet, az ember és az ember konfliktusa mellett nála egyre nagyobb
hangsúlyt kap az ember és a társadalom összeütközése.
Az egyén és a társadalom, a szabadság és a rend viszonya;
olyan kérdések, amelyek időszerűségét a húszas években mind a finn, mind a
világtörténelem alakulása indokolja, és amelyekről szólni egyre veszélyesebb
volt. Az alighogy függetlenné vált Finnország az 1918-as véres polgárháború
után - a nacionalizmus segítségével próbálja helyreállítani a társadalom
egységét és megtartani új pozícióját. A nemzeti egység és öntudat kialakításában
a katonás szellem is fontos szerepet játszik; amint azt Kai Laitinen irodalomtörténész
finom iróniával megfogalmazta: ,,A hadsereg a fiatal köztársaság legkedvesebb
gyermeke."
Haanpää megbocsáthatatlan bűnének az idő tájt azt tartották,
hogy saját sorkatonai tapasztalatait felhasználva, egykötetnyi novellát írt a
katonaéletről. A kritikusi felhördülésre nemcsak az 1928-ban megjelent Kenttä
ja kasarmi (Gyakorlótér és kaszárnya) című kötet anyaga adott alapot, hanem az
is, hogy kiadását egy baloldali kiadó vállalta. Emiatt hosszú ideig a jelentős
finn kiadók megszakították vele a kapcsolatot, s így maradt kiadatlanul két
legjobb regénye, a Sato törzsőrmester esete és a Varázskör. (Mind- kettő csak
halála után, 1956-ban látott napvilágot.) Szerencsére Haanpää, akárcsak hősei,
kemény és szívós ember volt, és írt a publikálás reménye nélkül is.
1938-ban egy kisregénypályázatot nyert meg, 1939-ben pedig
régi kiadója, az Otava is visszafogadta. Ettől kezdve megjelenési gondjai
nincsenek, sőt jó kritikákat kap, bár az igazi elismeréssel kora adósa maradt.
Három regényt és háromkötetnyi novellát ír még másfél évtized alatt. Központi
témája a háború, amelyben maga is részt vett; két regényében - köztük a Kilenc
férfi csizmájá-ban - és egy novelláskötetében foglalkozik a háború szétzilálta
Finnország életével.
Haanpää két nagy témakörét (az erdei-fa- lusi emberek élete
és a katonaélet) a szemléletmódon és a stíluson kívül jellegzetes típusainak
szinte állandó jelenléte kapcsolja össze. Akik olvasták a Sato törzsőrmester
esetét, tudják, hogy az író sohasem a könynyebb megoldásokra törekszik. Még
amikor a szatíra felé hajlik, ábrázolása akkor sem elégszik meg az egyszerűbb
(egyoldalú) szembeállítással, s a függetlenül gondolkodó ember magatartásának
korlátait éppúgy megmutatja, mint az erőszakos rend képviselőjének
kényszerhelyzetét.
Háborús írásai pedig arról tanúskodnak, hogy éles szemmel
észrevette a szabad életű emberek magatartásának megváltozását a közösség
veszélyhelyzetében, s a megváltozott viselkedés indítóokai is igazítják,
például első ilyen jellegű regényében, az 1940-es Korpisotaa-ban
(Vadon-háború). Az 1942-ben kiadott novellacsokor (Nykyaikaa, Jelenidő)
sajátossága a különleges háborús helyszín, a front és a hátország közötti világ
fölfedezése.
A Kilenc férfi csizmájá-t (1945) - mindezek ismeretében -
összegező műnek is tekinthetjük - a legjobbnak Haanpää háborús művei közül. A
finn háborús regények sorában pedig az első, amely kritikusan szemléli a háborút.
Furcsa háborús regény ez persze, hiszen harci cselekményről
nincs benne szó, sőt cselekményének egy része a hátországban játszódik - és nem
is igazán regény, mert kilenc önálló novella alkotja, amelyeket csupán két,
egymást erősítő kis szállal fűz egybe az író: a csizma sorsával, amely a háború
végéig kilenc katonát szolgál ki- és a haladó idővel, amely elvisz bennünket az
előrenyomulástól a visszavonulásig. Ám e két szál elég neki ahhoz, hogy
folyamatot mutasson be. S a külső folyamat mellett egy belső történés rajzát is
megtaláljuk a műben, mert a novellák hősei úgy viselkednek, hogy egyéni sorsuk
története tulajdonképpen egyetlen hős fejlődésének rajza is lehetne, a
bizakodástól a beletörődésen át a kiábrándulásig. Gondoljunk csak vissza Soro
törzsőrmesterre, akinek még a katonai karrier, a zászlósi rang is jelent
valamit, s aztán Ahven közlegényre, akit már csak lebombázott otthonának
újjáépítése érdekel, és végül a monomániásan kártyázó Jaarára, aki immáron az
egész világból ,,kilépett". A csizma utolsó gazdája, Lehto úgy zárja ezt a
folyamatot, ahogy a háborút átszenvedett emberiség - köznapi természetességgel:
munkához lát otthonában.
A novellákat összekötő folyamaton kívül magukban a
történetekben is lezajlik a kiábrándulás egy-egy különálló folyamata. A
szereplők jellemüknek és társadalmi helyzetüknek megfelelően - külön-külön is
megsejtik-megérzik a háború - és harcuk - értelmetlenségét, s eközben
egyéniségük kiteljesedik. Köztük találjuk a jellegzetes haanpääi hősöket, a
vadonból jött független kisparasztokat (Nirva, Ahven, Jaara) és a társadalom
peremére szorított agrárproletárokat (Norppa), akik most, a katonaságnál
szabadabban, önállóbban végezhetik munkájukat, s így voltaképpen nem is a
hadsereg az okozója összeütközéseiknek, hanem maga a háború, amely gyorsan
szétrombolja ábrándjaikat.
De nemcsak az ő sorsuk, hanem az egész fronton és a front
mögött folyó céltalan hányódás is a háború értelmetlenségét sugallja. Ennek az
értelmetlenségnek a lényegét jól ragadta meg, és érvényességét művészileg is
hitelesítette az író a gyors előrenyomulás és a sietős visszavonulás közé eső ,,területtartás"
(valójában katonai semmittevés) ábrázolásával.
S talán éppen itt találjuk meg együtt Haanpää művészetének
lényegét és a kortársi tartózkodás egyik fő okát. A Kilenc férfi csizmája
közvetlenül a háború befejezése után született. Haanpää akkor írt érett
bölcsességgel, tárgyilagosan, mértéktartó önkritikával a közelmúlt
eseményeiről, amikor - Finn- országban és szerte a világon - még csak a riportszerű
hadijelentések, patetikus győzelmi tudósítások vagy felületes értékelések jelentek
meg. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a kortársak, akik csak évek, esetleg
évtizedek múlva jutottak el a lényeg felismeréséhez, Haanpää mélységét
veszélyes szakadéknak érezték. Pedig ez a mélység nem hivalkodó - néha
jelentéktelennek látszó, kis kalandokban, epizódokban tárul fel előttünk,
szinte észrevétlenül. Haanpää még szerzői megjegyzéseit is úgy adagolja, hogy
mindig az adott helyzet szabja meg bölcsen ironikus színezetüket, s így a
tárgyilagosság sem szenved csorbát.
A második világháborúról és általában a háborúkról - sok
remekmű jelent meg azóta. Haanpää könyve azonban mindmáig a közvetlen élmény
erejével, izgalmasan és érdekesen mutatja meg a háború pusztító, lélekromboló
hatását: hitelessége, igazsága ma sem veszített érvényéből.
(Szopori Nagy Lajos utószava az 1979-es kiadáshoz)
A hangoskönyv meghallgatható itt:
1. rész ; 2. rész ; 3. rész ; 4. rész ; 5. rész ;
6. rész ; 7. rész ; 8. rész ; 9. rész ; 10. rész ;
11. rész; 12. rész ; 13. rész ; 14. rész ; 15. rész ;
16. rész