Pentti Haanpää nevével 1976-ban, huszonegy évvel halála után ismerkedhetett meg a magyar olvasó: Sato törzsőrmester esete című kisregénye és egy csokorra való novellája jelent meg „A megélhetés furfangjai” című kötetben. A kései fölfedezés felelősségét ez esetben megoszthatjuk a finnekkel: ők maguk is az író halála után ismerték föl igazán az életmű jelentőségét. Pedig húszéves korában, 1925-ben első novelláskötetének kiadásakor a kritikusok rég várt tehetségként köszöntötték, és hasonló figyelem és megértés kísérte következő két könyvét is. Ezután egy évtizedre a szó szoros értelmében kiszorították az irodalomból, s bár később visszaküzdötte magát, a valódi elismerést már csak az utókortól kapta meg.
Haanpää írói pályafutása a finn irodalomban meglehetősen kivételes. Sorsának alakulásában egyéniségén, írásművészetének különbözőségén kívül a húszas, harmincas évek finnországi politikai légköre is fontos szerepet játszott.
Autodidakta volt. Ez ugyan Finnországban már a húszas években sem keltett különösebb feltűnést, mivel a század végén a népi írók megismertették a közvéleményt az iskolázatlan tehetség fogalmával. Egy részük inkább csak írogató parasztember volt, akár Haanpää nagyapja és apja, akik tanulságos történeteiket vagy élményeiket vetették papírra. A húszas években induló autodidakták azonban a napi munka mellett tudatosan és szívósan képezték magukat, felhasználva a kiterjedt népfőiskolai és az iskolán kívüli oktatás tanfolyamait. Haanpää a filozófiával és az angol nyelvvel ismerkedett meg így - az utóbbival annyira, hogy Joyce-novellákat olvasott eredetiben.
Észak-Finnországban, Pulkkilában született 1905-ben; első munkahelye is itt volt a faúsztatóknál. Később Piippolában telepedett le, s élete végéig ott gazdálkodott. A szülőföld zord, elzárt világa, sok szempontból elmaradott életformája központi helyet foglal el írásaiban: különösen sok könyve szól a gazdasági válság következményeiről. Ez a vidék adta számos művének jellegzetes hősét: a függetlenség, a teljes személyi szabadság illúziójában élő ,,vadon fiát", illetve az alkalmi munkákra szegődő csavargót. Második novelláskötetében azután felbukkan minden írásának alapkérdése: hőse és a személyi szabadságot korlátozó társadalom viszonya, összeütközése. Népábrázolásában Haanpää új, más utat talál, mint finn kortársai: az ember és a természet, az ember és az ember konfliktusa mellett nála egyre nagyobb hangsúlyt kap az ember és a társadalom összeütközése.
Az egyén és a társadalom, a szabadság és a rend viszonya; olyan kérdések, amelyek időszerűségét a húszas években mind a finn, mind a világtörténelem alakulása indokolja, és amelyekről szólni egyre veszélyesebb volt. Az alighogy függetlenné vált Finnország az 1918-as véres polgárháború után - a nacionalizmus segítségével próbálja helyreállítani a társadalom egységét és megtartani új pozícióját. A nemzeti egység és öntudat kialakításában a katonás szellem is fontos szerepet játszik; amint azt Kai Laitinen irodalomtörténész finom iróniával megfogalmazta: ,,A hadsereg a fiatal köztársaság legkedvesebb gyermeke."
Haanpää megbocsáthatatlan bűnének az idő tájt azt tartották, hogy saját sorkatonai tapasztalatait felhasználva, egykötetnyi novellát írt a katonaéletről. A kritikusi felhördülésre nemcsak az 1928-ban megjelent Kenttä ja kasarmi (Gyakorlótér és kaszárnya) című kötet anyaga adott alapot, hanem az is, hogy kiadását egy baloldali kiadó vállalta. Emiatt hosszú ideig a jelentős finn kiadók megszakították vele a kapcsolatot, s így maradt kiadatlanul két legjobb regénye, a Sato törzsőrmester esete és a Varázskör. (Mind- kettő csak halála után, 1956-ban látott napvilágot.) Szerencsére Haanpää, akárcsak hősei, kemény és szívós ember volt, és írt a publikálás reménye nélkül is.
1938-ban egy kisregénypályázatot nyert meg, 1939-ben pedig régi kiadója, az Otava is visszafogadta. Ettől kezdve megjelenési gondjai nincsenek, sőt jó kritikákat kap, bár az igazi elismeréssel kora adósa maradt. Három regényt és háromkötetnyi novellát ír még másfél évtized alatt. Központi témája a háború, amelyben maga is részt vett; két regényében - köztük a Kilenc férfi csizmájá-ban - és egy novelláskötetében foglalkozik a háború szétzilálta Finnország életével.
Haanpää két nagy témakörét (az erdei-fa- lusi emberek élete és a katonaélet) a szemléletmódon és a stíluson kívül jellegzetes típusainak szinte állandó jelenléte kapcsolja össze. Akik olvasták a Sato törzsőrmester esetét, tudják, hogy az író sohasem a könynyebb megoldásokra törekszik. Még amikor a szatíra felé hajlik, ábrázolása akkor sem elégszik meg az egyszerűbb (egyoldalú) szembeállítással, s a függetlenül gondolkodó ember magatartásának korlátait éppúgy megmutatja, mint az erőszakos rend képviselőjének kényszerhelyzetét.
Háborús írásai pedig arról tanúskodnak, hogy éles szemmel észrevette a szabad életű emberek magatartásának megváltozását a közösség veszélyhelyzetében, s a megváltozott viselkedés indítóokai is igazítják, például első ilyen jellegű regényében, az 1940-es Korpisotaa-ban (Vadon-háború). Az 1942-ben kiadott novellacsokor (Nykyaikaa, Jelenidő) sajátossága a különleges háborús helyszín, a front és a hátország közötti világ fölfedezése.
A Kilenc férfi csizmájá-t (1945) - mindezek ismeretében - összegező műnek is tekinthetjük - a legjobbnak Haanpää háborús művei közül. A finn háborús regények sorában pedig az első, amely kritikusan szemléli a háborút.
Furcsa háborús regény ez persze, hiszen harci cselekményről nincs benne szó, sőt cselekményének egy része a hátországban játszódik - és nem is igazán regény, mert kilenc önálló novella alkotja, amelyeket csupán két, egymást erősítő kis szállal fűz egybe az író: a csizma sorsával, amely a háború végéig kilenc katonát szolgál ki- és a haladó idővel, amely elvisz bennünket az előrenyomulástól a visszavonulásig. Ám e két szál elég neki ahhoz, hogy folyamatot mutasson be. S a külső folyamat mellett egy belső történés rajzát is megtaláljuk a műben, mert a novellák hősei úgy viselkednek, hogy egyéni sorsuk története tulajdonképpen egyetlen hős fejlődésének rajza is lehetne, a bizakodástól a beletörődésen át a kiábrándulásig. Gondoljunk csak vissza Soro törzsőrmesterre, akinek még a katonai karrier, a zászlósi rang is jelent valamit, s aztán Ahven közlegényre, akit már csak lebombázott otthonának újjáépítése érdekel, és végül a monomániásan kártyázó Jaarára, aki immáron az egész világból ,,kilépett". A csizma utolsó gazdája, Lehto úgy zárja ezt a folyamatot, ahogy a háborút átszenvedett emberiség - köznapi természetességgel: munkához lát otthonában.
A novellákat összekötő folyamaton kívül magukban a történetekben is lezajlik a kiábrándulás egy-egy különálló folyamata. A szereplők jellemüknek és társadalmi helyzetüknek megfelelően - külön-külön is megsejtik-megérzik a háború - és harcuk - értelmetlenségét, s eközben egyéniségük kiteljesedik. Köztük találjuk a jellegzetes haanpääi hősöket, a vadonból jött független kisparasztokat (Nirva, Ahven, Jaara) és a társadalom peremére szorított agrárproletárokat (Norppa), akik most, a katonaságnál szabadabban, önállóbban végezhetik munkájukat, s így voltaképpen nem is a hadsereg az okozója összeütközéseiknek, hanem maga a háború, amely gyorsan szétrombolja ábrándjaikat.
De nemcsak az ő sorsuk, hanem az egész fronton és a front mögött folyó céltalan hányódás is a háború értelmetlenségét sugallja. Ennek az értelmetlenségnek a lényegét jól ragadta meg, és érvényességét művészileg is hitelesítette az író a gyors előrenyomulás és a sietős visszavonulás közé eső ,,területtartás" (valójában katonai semmittevés) ábrázolásával.
S talán éppen itt találjuk meg együtt Haanpää művészetének lényegét és a kortársi tartózkodás egyik fő okát. A Kilenc férfi csizmája közvetlenül a háború befejezése után született. Haanpää akkor írt érett bölcsességgel, tárgyilagosan, mértéktartó önkritikával a közelmúlt eseményeiről, amikor - Finn- országban és szerte a világon - még csak a riportszerű hadijelentések, patetikus győzelmi tudósítások vagy felületes értékelések jelentek meg. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a kortársak, akik csak évek, esetleg évtizedek múlva jutottak el a lényeg felismeréséhez, Haanpää mélységét veszélyes szakadéknak érezték. Pedig ez a mélység nem hivalkodó - néha jelentéktelennek látszó, kis kalandokban, epizódokban tárul fel előttünk, szinte észrevétlenül. Haanpää még szerzői megjegyzéseit is úgy adagolja, hogy mindig az adott helyzet szabja meg bölcsen ironikus színezetüket, s így a tárgyilagosság sem szenved csorbát.
A második világháborúról és általában a háborúkról - sok remekmű jelent meg azóta. Haanpää könyve azonban mindmáig a közvetlen élmény erejével, izgalmasan és érdekesen mutatja meg a háború pusztító, lélekromboló hatását: hitelessége, igazsága ma sem veszített érvényéből.
(Szopori Nagy Lajos utószava az 1979-es kiadáshoz)
A hangoskönyv meghallgatható itt: 1. rész ; 2. rész ; 3. rész ; 4. rész ; 5. rész ; 6. rész ; 7. rész ; 8. rész ; 9. rész ; 10. rész ; 11. rész; 12. rész ; 13. rész ; 14. rész ; 15. rész ; 16. rész
Vissza a hangoskönyvek listájához